Horváth és Kiss kontra Magyarország ügy

A Horváth és Kiss kontra Magyarország ügyben két roma fiatal indokolatlan fogyatékosság minősítése és speciális iskolába helyezése képezte a per tárgyát. Miután speciális, gyógypedagógiai intézménybe kerültek, a fiatalok el voltak zárva attól, hogy tanulmányaikat normál tantervű középiskolában folytathassák. Horváth és Kiss kérelme EJEB-hez benyújtott kérelme szerint speciális oktatásuk megvalósította etnikai diszkriminációjukat oktatáshoz való joguk érvényesítése során. Azt állították, hogy a speciális oktatásukról döntő tesztek kulturálisan elfogultak és tudás-alapúak voltak, amely a roma gyerekeket kifejezetten hátrányos helyzetbe hozza. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete magyar nyelven elérhető itt: http://arhiv.cfcf.hu/images/stories/doc/Horv%C3%A1th%20%C3%A9s%20Kiss%20%C3%ADt%C3%A9let.pdf

Horváth és Kiss kontra Magyarország (2013): a roma tanulók speciális iskolákba csatornázása

Horváth István (1.r. felperes) 1994-ben született. Nyíregyháza cigánytelepén élt a keleti országhatár közelében. A Guszev elnevezésű cigánytelepnek kb. 2000 lakosa volt. 2001-ben rehabilitációs és tanulási képességet vizsgáló szakértői bizottság (továbbiakban szakértői bizottság) megvizsgálta az I.r. felperes értelmi képességeit. A szakértői bizottság az I. r. felperesnél enyhe fokú értelmi fogyatékosságot állapított meg és sajátos nevelési igényű tanulónak minősítette. A szakértői bizottság véleménye alapján az I. r. felperes kizárólag speciális, gyógypedagógiai intézménybe iratkozhatott be, amelyet kifejezetten a fogyatékos gyermekek számára működtettek. A szakértői bizottság két későbbi felülvizsgálat során is fenntartotta korábbi álláspontját 2005 és 2007 során. Az I. r. felperes szülei számára nem engedték meg, hogy jelen legyenek a vizsgálat során, miként nem szerezték be a speciális iskolába helyezéshez szükséges beleegyező nyilatkozatukat sem. A szülők semmilyen tájékoztatást nem kaptak a jogorvoslati lehetőségükről.

            

Kiss András (II. r. felperes) 1992-ben született. Miként az I. r. felperes, András is Nyíregyháza cigánytelepén élt. Az általános iskolai tanulmányait a telepen működő szegregált, de normál tantervű iskolában kezdte meg, ahol a Lépésről lépésre program keretében oktatták „szocio-kulturális” hátrányára tekintettel. 2000-ben a szakértői bizottság megvizsgálta és enyhe fokú értelmi fogyatékosságot állapított meg nála, ezért javasolta a gyermek speciális iskolában történő elhelyezését. A szülei nem értettek egyet az iskolaváltással és nem adták hozzájárulásukat, ragaszkodtak ahhoz, hogy gyermekük a normál tantervű iskolában tanulhasson. A szakértői bizottság két további alkalommal vizsgálta felül a II. r. alperes értelmi képességeit, de nem látott javulást a gyermek állapotában ezért továbbra is a speciális oktatást javasolta számára.

A felperesek a Göllesz Viktor Speciális Általános Iskola és Szakiskolában folytatták tanulmányaikat, amelyben a roma tanulók aránya 40% és 50 % között mozgott a megelőző 10 évben. A statisztikai adatok szerint 2007-ben a nyíregyházi általános iskoláskorú gyermekek mindössze 8,7 %-a volt roma. 1993-ban, az utolsó olyan évben, amikor még hivatalosan gyűjtöttek etnikai adatokat a közoktatásban Magyarországon, legalább 42%-a a speciális oktatásban részesülő tanulóknak roma volt, jóllehet hivatalos becslések szerint akkor is 8.22%-át tették kis az összes általános iskolás korú gyermeknek.

A felperesek speciális általános iskolában való oktatása azzal járt, hogy nem folytathatták tanulmányaikat normál tantervű középiskolában. Az I. r. felperes ezért nem tudott édesapja nyomdokaiba lépni, nem válhatott belőle tánctanár, helyette a speciális szakiskolában pék-inasnak tanult. A II. r. alperes pedig el volt zárva attól, hogy autószerelő lehessen a speciális oktatás miatt.

A felperesek annak megállapítását kérték, hogy őket a szakértői bizottság közvetlenül hátrányosan megkülönböztette, amikor származásukkal, társadalmi és vagyoni helyzetükkel összefüggésben enyhe fokban értelmi fogyatékosnak minősítette, és nem a képességeiknek megfelelő oktatást nyújtó intézetben javasolta elhelyezni. A felpereseket tehát annak ellenére minősítették fogyatékosnak, hogy ők valójában ép értelműek, normál oktatásban felzárkóztatással oktathatók lettek volna. A szakmai elvárásoknak nem megfelelő mérésekből és értékelésekből a szakértők nem a nemzetközi szakmai sztenderdek alapján vontak le értelmi képességeikre vonatkozó következtetéseket, és rendszerszintű hiányosság volt, hogy a cigány etnikum nyelvi, szociokulturális hátterét nem kezelték megfelelőn, amely félrediagnosztizálásukhoz vezetett. A szakértői bizottság fenntartójával, a Szabolcs-Szatmár Megyei Önkormányzattal szemben a felperesek keresetüket arra alapították, hogy az önkormányzat elmulasztotta a bizottság feletti ellenőrzési jogkörei gyakorlását. A felperesek számára kijelölt speciális iskolával szemben a felperesek keresetükben arra hivatkoztak, hogy az ott tanító pedagógusoknak észlelniük kellett volna, hogy nem értelmi fogyatékosok, s ennek elmulasztása megalapozza felelősségüket a jogsértő helyzet fenntartásában. A fentieken túl a felperesek rámutattak több eljárási hibára, például arra, hogy az I. r. felperes vizsgálatán a szülei nem lehettek jelen, hozzájárulásukat nem kérték a kijelölt iskolában való oktatásához és a szakvéleménnyel szembeni jogorvoslati lehetőségeikről sem tájékoztatták őket. A II. r. felperest szülei kifejezett tiltakozása ellenére irányították speciális iskolába.

A hazai eljárásban a felperesek képviseletét a CFCF látta el, a Roma Oktatási Alap pedig amicus curiae beadvánnyal segítette a bíróságok döntését.

Az elsőfokú bíróság döntése (2009)

 

A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 2009. május 27-i döntésében megállapította, hogy az alperesek megsértettek az egyenlő bánásmód követelményét és a felperesek tanulás megválasztásához való jogát és egyetemlegesen kötelezte az alpereseket arra, hogy a felpereseknek személyenként 1.000.000 forint összegű nem vagyoni kártérítést fizessenek meg.[1]

A bíróság szerint a szakértői bizottságok kötelesek lettek volna figyelembe venni a tanulók sajátos igényeit és speciális körülményét, eljárásukat egyéniesítve voltak kötelesek eljárni. A bíróság szerint a felperesek diagnosztizálásánál hiányzott ez az egyedi bánásmód. A bíróság álláspontja szerint a megyei önkormányzat elmulasztotta a szakértői bizottság feletti hatékony ellenőrzést, s így arról sem szerzett tudomást, hogy a szakértői bizottság nem tájékoztatta megfelelően a szülőket.

A másodfokú bíróság döntése (2009)

 

 

 

 A szakértői bizottság nem fellebbezte meg az elsőfokú döntést, ezért az ítélet szakértői bizottságot elmarasztaló rendelkezései jogerőre emelkedtek. A speciális általános iskola és a megyei közgyűlés fellebbezése nyomán a Debreceni Ítélőtábla a fellebbezéssel érintett ítéleti részt megváltoztatta és a felperesek keresetét elutasította.[1]

 

            Az Ítélőtábla helyt adott a speciális iskola védekezésének, nevezetesen annak, hogy az nem tett mást, mint hogy a szakértői bizottság határozatának megfelelően beíratta a kérelmezőket az intézménybe. Az Ítélőtábla kimondta, hogy a fenntartó önkormányzat feladata volt, hogy a speciális iskola és a szakértői bizottság felett törvényességi felügyeletet gyakoroljon, ezért ha bármilyen mulasztás történt volna, azért az önkormányzat felelőssége megállapítható lenne. Az Ítélőtábla szerint ugyanakkor a felpereseket semmilyen kár nem érte (még az eljárási hibák miatt sem), mert a perben meghallgatott szakértők véleménye szerint értelmi képességeiknek megfelelő képzésben részesültek. Az Ítélőtábla hozzátette azt is, hogy a kérelmezők személyhez fűződő jogai sem sérültek, mert gyógypedagógiai elhelyezésük semmilyen módon sem kapcsolódott etnikai hovatartozásukhoz.

 

A Legfelsőbb Bíróság ítélete (2010)

A felperesek felülvizsgálati kérelemmel fordultak a Legfelsőbb Bírósághoz, amelyben rámutattak arra, hogy Magyarországon a diagnosztika tekintetében nincs kialakult nemzeti szakmai szabályrendszer. A diagnosztikai rendszer közismert rendszerszintű hibái, valamint a hátrányos szociális, kulturális és nyelvi háttér figyelmen kívül hagyása azt eredményezte, hogy aránytalanul nagy számú roma gyermeket diagnosztizáltak "enyhén értelmi fogyatékosnak". A CFCF az EJEB DH és társai kontra Cseh Köztársaság ügyben tett megállapításaira hivatkozva hangsúlyozta, hogy a roma gyermekek indokolatlan fogyatékossá minősítése közvetlen hátrányos megkülönböztetésüket eredményezte.

A Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta a másodfokú ítélet azon megállapítását, mely szerint a speciális iskola és a megyei önkormányzat nem sértette meg a felperesek egyenlő bánásmódhoz való jogát.[2]  Az ítélet szerint a vizsgálati módszerek nem megfelelő volta, illetve a félrediagnosztizáláshoz vezető rendszerhiba, függetlenül attól, az a felperesekre közvetlen hatással volt, az alperesek terhére nem róható. A bíróság szerint az állam feladata a szakmai elvárásoknak megfelelő és az ismert rendszerhibát kiküszöbölő vizsgálati módszerek alkalmazásának előírása és ennek jogszabályi hátterének megalkotása. A Legfelsőbb Bíróság ugyanakkor rámutatott arra is, hogy téves volt az az ítélőtáblai megállapítás, miszerint az alperesek jogsértő magatartásával összefüggésben a felpereseket nem érte hátrány. A Legfelsőbb Bíróság szerint a hátrány bekövetkeztét a jogorvoslathoz való jog sérelme önmagában megállapíthatóvá teszi, ezért úgy határozott, hogy a szakértői bizottság által fizetendő 1.000.000 forint összegű kártérítésből a fenntartó önkormányzat 300.000 forint összegű részt vállaljon el.

Emberi Jogok Európai Bírósága (2013)

A felperesek a jogerős ítélettel szemben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak, képviseletüket a CFCF ügyvédje és az Európai Roma Jogok Központja közösen látta el. Az EJEB 2013. január 29-i egyhangúan elfogadott ítéletében megállapította az Egyezmény 1. sz. Kiegészítő Jegyzőkönyve 2. cikkének az Egyezmény 14. cikkével együttes sérelmét.[3]

   A Bíróság szerint több évtizedre visszanyúló hagyományai vannak Magyarországon a roma tanulók félrediagnosztizálásának, ezért Magyarországnak változtatnia kell ezen a gyakorlaton. A Bíróság rámutatott arra is, hogy éppen ez a gyakorlat vezet a roma tanulók elkülönítéséhez, és hogy olyan oktatásban részesültek, amely a társadalmi beilleszkedésüket megnehezítette. A Bíróság kimondta, hogy a roma gyerekek a speciális általános és szakiskolákban, amelyekbe a kérelmezők is jártak, felülreprezentáltak, és hogy a roma gyerekek általánosan aránytalan mértékben jártak speciális iskolákba a múltban Magyarországon, amely oka, hogy őket rendszerszinten indokolatlanul nyilvánították értelmi fogyatékosnak. Az ügyben felmerült adatokat nem vitatta a Kormány. A Bíróság prima faciae közvetett diszkriminációt állapított meg.

A Kormánynak azt kellett bizonyítania, hogy a különbségtételnek nem voltak aránytalanul hátrányos hatásai. A Bíróság elfogadta a Kormány érvelését, miszerint a a speciális iskolák fenntartásával az volt a célja, hogy megoldást találjon a speciális nevelési igényű gyerekek számára. Azt is elismerte, hogy a magyar hatóságok számos intézkedést hoztak annak érdekében, hogy elkerüljék az indokolatlanul kerüljenek gyerekek speciális iskolákba.  

Ennek ellenére a Bíróság osztotta azoknak az Európa Tanács egyéb szerveinek aggodalmát a speciális iskolában oktatott alacsonyabb szintű tananyaggal és e rendszer okozta szegregációval kapcsolatban. A Rasszizmus és Intolerancia elleni Európai Bizottság (ECRI) 2009-es jelentése szerint az enyhe fokban értelmi fogyatékosnak nyilvánított gyerekek túlnyomó többsége könnyedén integrálható lenne a normál tantervű iskolákba, de gyakran a kulturális különbségekből adódóam diagnosztizálják őket tévesen fogyatékosnak. Azok a gyerekek, akiket egyszer már tévesen speciális iskolába tettek, nagy valószínűséggel nem lesznek képesek kitörni az alacsonyabb szintű oktatás miatt. Mivel a kérelmezők nem nyújtottak be keresetet a nemzeti bíróságok a nem kulturálisan független tesztek alkalmazásából adódó rendszerszerű problémák miatt, a bíróság elutasította kérelmüknek erre vonatkozó részét.  Ítéletében hozzátette ugyanakkor, hogy azok a diagnosztikai tesztek, amelyek a kérelmezők tanulási képességei és nehézségei felmérésénél alkalmaztak, ellentmondásokat vetettek fel, és továbbra is tudományos viták és kutatások

tárgyát képezik. Különösen azért, mert a WHO szerinti 70-es IQ-val szemben a magyarországi szakértői bizottság az Emberi Erőforrások Minisztériuma szerint a 86-os IQ-t tekintette az egészséges értelmi képesség és az enyhe értelmi fogyatékosság közötti határvonalnak.

    A Bíróság megállapította továbbá, hogy „a romák viharos történelmük és gyökereik folytonos feltépése következtében sajátosan hátrányos helyzetű, sérülékeny kisebbséget alkotnak. Ezért különleges oltalmat igényelnek. Sérülékeny helyzetük azt jelenti, hogy igényeikre és eltérő életmódjukra külön figyelmet kell fordítani, mind a vonatkozó jogszabálykörnyezetben, mind a konkrét ügyekben hozandó határozatok esetében.[4]A Bíróság hozzátette, „hogy az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 2. cikkében a “tiszteletben tartani” kifejezés többet jelent, mint “tudomásul venni” vagy “tekintetbe venni”; ezen felül egy alapvetően negatív intézkedés esetében az állam részéről bizonyos pozitív kötelezettséget sugall[5] A múltban történt elhelyezések elfogultságának felismerése mellett a Bíróság szerint az államnak vannak konkrét pozitív kötelességei a múltbeli diszkrimináció továbbélése és az állítólag semleges tesztekben rejlő diszkriminatív gyakorlat elkerülése érdekében.[6].

Bár a bíróság nem volt abban a helyzetben, hogy megítélje, a gyerekek értelmi képességének vizsgálatára alkalmazott tesztek érvényességét, ítéletében megjegyezte, hogy legalábbis fennáll a veszélye annak, hogy a tesztek kulturálisan elfogultak voltakat. A Bíróságnak azt kell megállapítania, hogy milyen mértékben alkalmaztak  különleges garanciákat, amelyek lehetővé tették volna a hatóságoknak, hogy az elhelyezés és a rendszeres kétéves felülvizsgálati eljárás során figyelembe vegyék a roma vizsgázók sajátosságait, tekintettel a diszkriminatív téves diagnózisok és téves elhelyezések magas kockázatára.[7]

A Bíróság számára rendelkezésre álló tények alapján megállapítható volt, hogy a kérelmezőket értelmi fogyatékos gyermekek számára kialakított iskolába helyezték, ahol a normál tantervű iskolákhoz képest egyszerűbb tanterv szerint tanultak, és el voltak szigetelve a többségi népességhez tartozó tanulóktól. Ennek következtében olyan képzésben részesültek, amely nem nyújtott kellő, az állam pozitív kötelességéből adódó garanciát, hogy megszűnjön a speciális iskolákban már jó ideje fennálló faji elkülönítés. A számukra biztosított oktatás tovább tetézhette volna nehézségeiket és hátrányosan befolyásolhatta volna későbbi személyiségfejlődésüket ahelyett, hogy segített volna nekik a normál iskolába való beilleszkedésben és olyan készségek kialakításában, amelyek megkönnyítenék az életüket a többségi társadalomban.

A Bíróság szerint az állam nem tudta bizonyítani, hogy egy ilyen, már első látásra diszkriminatív helyzetben kellő garanciákat biztosított arra, hogy elkerüljék a roma kérelmezők téves diagnózisát és téves elhelyezését, ezért a  Bíróság úgy ítélte meg, hogy a kérelmezők szükségképpen diszkriminatív bánásmódot szenvedtek, és megállapította az 1. sz. kiegészítő jegyzőkönyv 2 cikkének az Egyezmény 14. cikkével együtt olvasatban való megsértését mindkét kérelmező vonatkozásában. [8]

[1] Debreceni Ítélőtábla, Pf. II. 20.509/2009/10. (2009. 11. 05.)

[2] Legfelsőbb Bíróság, Pfv. IV.20.215/2010/3., (2010.06.9.)

[3] Horváth és Kiss kontra Magyarország, elérhető magyarul: http://cfcf.hu/hu/programjaink/uegyeink/103-nyiregyhaza-felrediagnoztiza...

[4] Oršuš és társai kontra Horvátország, §§ 147-148

[5] Horvath és  Kiss kontra Magyarország, §. 103

[6] Idem; §. 116.

[7] Ibid; §. 121

[8] Idem.

 

[1] Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság, 3.P.20.035/2008. (2009. 05. 27.)

 

Jogi kifejezések: